Aludtunk egyet a pénteki meccsre, aztán még egyet, és még kettőt (vasárnap volt egy könnyű délutáni hortyogás is).

És most már tudjuk derűsen látni a világot, legalábbis derűsebben, mint egyszeri minimálbéres az adóváltozást.

Biztosak voltunk abban, hogy legyőzzük a görögöket, így a döntetlen akkor is nagy csalódás volt, ha a végén – a Tyton által kivédett tizenegyes után – már a lengyel csapat örülhetett az egy pontnak. Most viszont már számos jelét látjuk annak, hogy a sziget nem süllyed, jól állunk. De legalábbis jobban, mint négy éve. Valószínűleg a lengyel szurkolók is így gondolják, a pénteki döntetlen után ugyanis több mint ötezren nézték meg a csapat szombati edzését.

És akkor most lássuk, minek örülhetünk (aki nem látja, kattintson a Továbbra):

• Először is: egyetlen meccs, sőt, egyetlen félidő alatt szereztünk annyi gólt, mint a történelmünk eddigi összes Eb-szereplésén. Kár, hogy ez a szám az 1-es.
• Sajnos sporttörténelmet nem tudtunk írni, vagyis továbbra is nyeretlenek vagyunk az Eb-ken, de míg négy éve 2-0-s vereséggel kezdtünk, most nem utolsóként állunk az első forduló után.
• Kiderült, hogy az alapvetően kilátástalan erőfutballt játszó lengyel válogatott néha tud okosan és szellemesen játszani. Az első félidőben két-háromgólos előnyt szedhettünk volna össze, és igen, a bíró is jó fej volt.
• Kiderült, hogy nem Szczesny az egyetlen kapusunk, és ha ő nincs, kitör a pánik. Tyton nemcsak a tizenegyest fogta meg, de utána sem volt hibája.
• Kiderült, hogy a csoportban nem egy, hanem két olyan csapat van, amely láthatóan gyengébb nálunk (kár, hogy közülük a görögöket nem tudtuk megverni); a csehek oroszok elleni teljesítménye kiábrándítóbb volt, mint a félig sült disznóhússal tálalt keletlen knédli.
• Jusson eszünkbe 1982: harminc éve úgy lettünk ezüstérmesek a spanyolországi vébén, hogy az első két csoportmeccsen még gólt sem lőttünk. No, annál is jobban állunk már most.

Ennyit a jó hírekről.

Ami viszont aggasztó, az, hogy kiderült az is: nem véletlen a magyar-lengyel lelki testvériség, mentálisan gyengék vagyunk, fejben elfáradtunk, sőt. Sőt, mint hülye magyarfocista, a lengyel is azt hitte szünetben, hogy miénk a világ: vezetünk és emberelőnyben vagyunk, kettősben ráadásul mondhatni, mert hát a bíró idefütyül, mint megyekettőben, amikor az öltözőjében a helyi téeszelnök és két markos traktoros várta szünetben. Szóval elhitték, hogy minden oké, negyvenöt percet végigkocogunk, a végén még befújnak nekünk egy tizenegyest, az ellenfélnek két-három lest, osztjónapot.

A görögök viszont nyakas népség, utcai belharcokon, spártai futásokon, furcsa ízlésű filozófusokon edződtek az elmúlt háromezer évben, kemények voltak, mint egy dór oszlopfő, és néha árnyaltak is, mint egy korintoszi. Gólt lőttek, miközben mi a fűszeres vodkákról ábrándoztunk, és utána már nem tudtuk felvenni a meccs ritmusát. Szóval simán ki is kaphattunk volna.

Viszont azzal, hogy nem kaptunk, még miénk (lehet) a pálya. Azt nem várhatjuk, hogy az oroszokon átszaladunk, mint ukrán kamionos a małaszewiczei prostikon, de ha tudunk úgy játszani, mint az első félidőben a görögök ellen – hozzácsapva még a történelmi sérelmek okozta nemzeti túlfűtöttséget –, akkor egy pont összejöhet. Az utolsó meccsen a cseheket le kell győzni, egyszerűen olyan gyengék, azok voltak az orosz-meccsen, azok voltak előtte a magyarok ellen is. Márpedig egy győzelemmel és két döntetlennel aligha fogunk kiesni.